„A napokban nyílt válaszlevélben utasítottam vissza egy külföldi írószervezet elnökének a próbálkozását, hogy beavatkozzon a Magyar PEN Club életébe. Az illető az általa helyesnek tartott irányba terelne bennünket, kormánykritikus fellépést várva el a magyar PEN Clubtól.
Írtam e válaszlevelet abban a meggyőződésben, hogy lejárt az idő, amikor is be lehetett vagy le lehetett szólni Berlinből, Darmstadtból vagy Moszkvából Budapestre, kiosztva az írókat, mit gondoljanak vagy mit írjanak.
Azt is leszögeztem, hogy Magyarországon minden író és újságíró szabadon megfogalmazhatja és közzéteheti a véleményét bármiről.
Ezt követően - a Hír TV riporterének a kérdésére a Népszabadság megszűnéséről -, azt válaszoltam, hogy ezt csapásnak tartom a magyar sajtószabadságra nézve. Sokak ellentmondást látnak e két állásfoglalás között: nem értik, hogy a fenti vélemények miképp férhetnek meg egymás mellett.
Úgy, hogy azt a sajtószabadságot, amelyet éppen a Népszabadság létezése is fémjelzett, sérülés fenyegeti a lap megszűnésével. A sajtószabadság sérülésével pedig sérül a nemzet joga a pluralizmushoz, a sokszínűséghez, a nézetek és vélemények gazdagságához. A Népszabadság egy világnézeti és politikai alternatívát jelentett, és nem volna helyes alternatívák nélkül gondolkodnunk.
A sajtószabadság egy rendszer. Ha kiesik egy eleme, működésében zavar keletkezhet.
Lehet, hogy legjobban egy bizonyos színt szeretek. De nem szeretnék egy olyan világot, amely kizárólag ilyen színű. Már a kontraszt kedvéért sem: hiszen a világon minden: valamihez képest valamilyen.
A Népszabadság számos olyan dolgot írtak le, amelyek számomra elfogadhatatlanok. Személyemmel kapcsolatban is jelentek meg benne észbontó valótlanságok, súlyos csúsztatások és ferdítések. De persze itt nem az én személyem az érdekes. Fenyegetőnek látom az archívum eltüntetésének kockázatát is. Az az archívum közös múltunk része, lenyomata. Ezt eltüntetni olyan, mint beletörölni a nemzet kollektív memóriájába. Ha csak a fotókat nézem - az is sok százezer felvétel.